2
„aki nem elégedett azzal, amije van, nem lenne elégedett azzal sem, amire vágyakozik.” (Szókratész)

hagyjatok már a változással,
inkább őrizném azt, ami van,
szorongatott cseppnyi csendben,
magam lennék csak magam

nem akarok már megfelelni,
bevállalni trendi kihívásokat,
biokölest szopogatva mélyre szívni
ismeretlen bölcs diktálta tanításokat

hagyjatok már kicsit: csak úgy lenni,
a Sorsomban körülnézni, s szeretni azt,
a reklámmosoly elvár, s büntet,
s e mű világhoz hozzátapaszt

a változás az bizonytalanság is,
a mozgás azért van, mert ott nem jó,
de nekem a pillanatot őrizni van kedvem,
mint örök idealista megalkuvó

nekem még van dolgom az élményemmel,
a képeit még nem néztem végig,
nem akarok a következőkre gondolni,
megvárnám azt, ami megtörténik

ma korai, holnap már késő,
na és akkor mi van?
nem érzem magam túl jól,
az élet száguldó vonataiban

hagyjatok már a változással,
változik az úgyis, változik minden,
nincs szükség gyorsítósávra
a szerpentinjeimben.

kicsit várj, kérlek,
nem mennék most sehova el,
fekszem az ágyon,
mint egy füstölgő töltényhüvely…

Jóna Dávid
hagyjatok már a változással!
Majd végül
hazatalálsz jó fiam
kabátod vállán – csendem
fehér inged szárnyat rejt
mosolyod takar
huszonkét megszépült évet
hangod – harangnyelvével kondul
s mezőn minden virág
lábad elé térdel – vár
mert szólani velem fog
a csend mögé bújt szó
majd végül
maradsz – bújtat tenyerem
várlak – én és a csendem.

***

Tűnik – oson - még marad
karomban a pillanat
hallgat – suttog – nem beszél
fáról lehulló levél
zöldül – érik – rád nevet
fa ad gyümölcsgyermeket.

***

Homlokom érintettem az ablakhoz
a jégvirág összerezzent
fagyos mosolyt küldött felém
ujjam ajkára illesztettem
észrevette a szél
haragudott – hát elfújta előlem a napot.

***

Kitárjuk ablakunk
majd elé állunk és félünk
elnyűtt pillanatok kapaszkodnak
ujjuk már párkányon
és mi tudjuk – ha beengednénk
beleőrülnénk a tegnapi napba.

Kozák Mari
Töredékek
Fenn vagy-e már a tetőn?
Hol, merre az út, mi tovább visz?
Választani kell, na de merre lehet
megoldani minden bajt, akadályt?
Tudtad-e, választott utad merre vezet?

Lépni, csak lépni előre!
Bírtad. - mondhatják. - Nem hiszem én!
Nem tudtad, hogy a nagy meredélyről
lépés csak előre, tovább tehető,
nincs többé fordulni kitérő,
megoldás már a halál.

Jaj, ha talán legenda lenne belőle…
ám ne feledd József Attila csak egy volt,
s mind ki utána önként omlik a sírba,
hosszú menetben egy, s csak utánzat.

Így vagyunk mind, akik
gépre, papírra firkantjuk
felvillanó éber álmaink maradékát,
s nem tudunk lépni tovább.

Kamarás Klára
Egy költő halálára
Ez az ajtó nem nyílik sehová.
Mögötte az a  szoba – nincs is.
Nem valódiak a törtfehér falak,
képzeletbeli a súlyos rézkilincs is.

Mégis ; e szoba maga a Valóság.
Valósabb, mint bármi életemben ;
hallom, hogy rág az egér a falban és
hogy nyílik szét a téglák közt a rés.

A küszöbön állok; ha belépek, elvesztem,
hisz része leszek annak, ami nincs
és nem is volt soha, csak képzeletemben,
mint az ajtó, a fal, a rézkilincs.

Kajuk Gyula
Az utolsó ajtó
Mikor lehullt az utolsó szirma is, ezt mondta:
Látjátok a tüskéim?
Még mindig rózsa vagyok.

Jávorka Ágnes
A rózsa utolsó szavai
Valami fény kéne a szemekbe,
kék , zöld, barna, fekete tűz,
egy kéz kéne a kezekbe,
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne,
mit annyian várunk.
Valami új hídféle,
mert omlik már a régi házunk
Valami, valami fény kéne…


Fövényi Sándor
Csodát keresve
                                                      Egy tó, amely nem fürdésre csábít.
Jó ideig azt hittem, minden megy a maga útján ebben a nyomorult világban - dohogott Kerekes Ignác –, hát nem! A folytonosan egymás után következő dolgok előbb csak unalmat keltenek bennünk, majd undort vagy fásultságot. Súlyosabb esetben akár halálba menekül előle az ember, ha nem elég erős az idegzete. Ezt olvastam ki a kezembe kerülő könyvből, aminek hatására rögtön sorra vettem, vajon a környezetemben mostanában történt-e valamiféle falren-gető esemény.
Nincs hírem arról, hogy ezen a héten a mi utcánkban – hála a mindenség urának – valaki is felakasztotta volna magát. A mi vidékünkön az életuntak közül senki nem számíthat arra, hogy majd folyóba öli magát, mivel a kezdetektől fogva krónikus folyóhiányban szenvedünk.
                                                    Tovább a teljes szöveghez>>>
Verasztó Antal
Tóparti történet
Emberségedet gombolod magadra
elzárni a világ bűnét, zaját,
mielőtt lázadó szóra ragadna,
háromig számolsz, hogy kibírd tovább.

Igazad jogát nyirbálod, cserébe
kényszerű igába hajtod fejed,
falánk napoknak hogy jusson ebédre,
ágyad ne nyíljon a csillagos égre,
várod, becsülnek majd az emberek.

Mire jutottál? Naplopók, kóklerek,
törtető, kétes egzisztenciák
néznek át rajtad, vérzel, mint a seb,
s még tőled várnak el penitenciát?*

*penitencia= bűnbánat, vezeklés
Koosán Ildikó
Alulnézetből
Árnyas kis utcánkban apró házak
bámész ablakszemei néztek az útra,
s az arra csordogáló kicsi patak
partjára, ahol bozontos csomókba'
virágzott, illatozott a kamilla.

Ott élve, azt a kis utcát
tágas-szélesnek gondoltam.
Mert még olyan kicsi voltam,

hozzám képest nagy volt a
legtöbb dolog, a kiskapu is, a
kisbíró is, ki a híreket dobolta,
a kutya, a disznó, a kakas, a liba...
Csak a csibe volt kicsi meg a cica.

Sok mindent nagyított a képzelet.
A békalencsés "tóka, kacsaúsztató"
tündérországi feneketlen tó lett.

Ahol az állatokat vették át, a "mázsa",
korlátokkal, gerendákkal, mérleggel,
fantasztikus, óriás akadálypálya
volt, magaslattal, ahonnan leugrani kell,
én néha féltem. De ezt senki se látta.

Bokros Márta
Kamilla
aki tegnap nem tudta elolvasni
még meg sem írt versemet
ne szomorkodjon
olvassa el ma
vagy holnap
vagy holnapután

Debreczeny György
még meg sem írt vers
Lám, komótosan körbeér a nyár is,
ékes csipkefüggöny, lágyan szöszmötöl,
mint fénygyöngyökből felfűzött kaláris,
karcsú bokrok ívén szótlan tündököl.

Most lassulnak a szívből-nevetések,
szürke alkonyórán zárom ablakom,
nézd, langaléta árnyak feketéllnek,
bolyhos takarómon álmom altatom.

Már megfáradt a mező muzsikása,
kopott kofferbe pakol néhány madár,
épp hunyorgat még mind a fény, az árva,

tágas táncparkettjén senkit nem talál.
És bár bensőmben a csend többszólamú,
gyönge vállamon az angyal szomorú.


Hajnal Éva
Búcsúzkodó
Nyirkos kezemet szorítom,
magam ásom meg a sírom,
kopognak a kemény rögök,
lábam elé nagyot köpök,
foltok gyűlnek a ruhámon,
aki lettem, hogy utálom,
aki leszek, eltakarom,
élők halnak, fáj a karom,
virág, ha nő le-letépem,
nem sirat, nincs feleségem,
ujjaim közt ered a gaz,
könnyem folyik, nem is igaz,
s mint az, kinek szíve nincsen,
eltemetem minden kincsem.
Sárgul a fű, megy a vonat,
kigúnyolom halálomat.

Kolev András
Sírásó
ó igen az egyedüllétnek van eufóriája
a mindegy mikor mit és hogyannak
s mégse siklik ki semmi a szokásos
elvárható folyamatokból csak az ez egy
hogy nem tudlak onnan visszavenni
a mítoszok mesék másvilágmegrabló
hősei visszahozták a kedvest – ó mesék
mesék vigasztaló katartikus történetei

ritkán sírok néha tán kéne a könnyek
kegyelme ha egyáltalán létezik ilyesmi
fut az idő s ha kifutok belőle ha kifut
alólam elfut kifut az elgondolkodás nélkül
mért gondolkozzak el magamon
mert fut az idő s egyedül maradok
elvégre így éveken túl már csak időm van
nem lesz akihez szóljak a szüntelen semmi
örök susogó hangjait hallgatom míg
az utolsó végtelen dallam magával visz
nem kell hát elgondolkoznom magamon


Fetykó Judit
mi közöm a magamon gondolkodáshoz
Mint halott arcára a bőr,
rám feszül az este.
Nem jöttél, hiába vártalak,
ugrottam pedig minden neszre.
.
A kórterem mélyén lágyan
ringatóznak az ágyak....
Van ki gyermekére gondol,
van, ki sorsa ellen lázad.
.
Néha a sírás fojtogat , -
a félelem moccanó ága.
Lassan múlik a nappalok
s az éjszakák gyötrő látomása.
.
Szívemben gyilkos robbanás,
tüdőm:virágzó mályva.
Fény-dárdás seregekkel
vagyok itt összezárva..
.
Csókok helyét keresem arcodon,
de jönnek már, injekcióznak.
Rossz voltam egészségesen,
késő már lenni jónak!

Soós József
Szorongás háza
Tibi ott ült a Budai úti kiskocsma bejárat melletti kis asztalánál. Úgy foglalt helyet, általában reggel hatóra körül, hogy a bejárattal szemben ült. Így legalább látta, hogy ki jön be egy felesre, fröccsre vagy éppen sörre, mert a pult is kézre volt tőle, csak félre fordította a fejét és mindjárt látta, ki mit kért. Mindenki csak Tibinek ismerte, a vezeték nevét senki nem tudta. Még a szakmája volt ismert, mert villanyszerelő volt. A Vidibe dolgozott, már, húsz éve, azonban amikor a rendszerváltás során a nagy tévé gyárat, hidegre szerelték, Tibinek is menni kellett, mégpedig az utcára. Keservesen élte át ezeket az időket, minden reménye szertefoszlott, hiszen ötvennyolc éves volt, amikor utoljára nyílt ki a gyár kijárati kapuja.
Kint volt az utcán. Ezt korábban, akkor érezte, amikor felmondott egy ktsznél és a munkakönyvvel a kezében, kilépett az utcára, de ez a döntés akkor az övé volt. Most mások döntöttek.                     
Kő-Szabó Imre
Hidegre szerelve

idővel az ember
egész jól eltájékozódik
a zűrzavar égtájai között

hozzászokik a tehetetlenséghez
megtanulja hogy egy másik test
melege nélkül elsorvadnak az ölelések

lázas meggyőződésére borogatást tesz
meg sem hallja ahogy a toronyórák
felverik a város nyugalmát

egy kartonpapírra felgombostűzi
az elmúlt napok eseményeit
kitépkedi a tévedések lepkeszárnyát

megfogadja hogy a jövő héten
kellő tisztelettel bánik koraszülött vágyaival
előre köszön a vele szembe jövő valóságnak

becsukja a délután árvaság-kapuját
hallgatja a világra zuhanó sötétség
búgócsigáját beállítja a jóság csörgőóráját

fellapozza a félreértések emlékkönyvét
együtt-érez a panaszkodó önsajnálattal
és azt suttogja nincs semmi baj

minden alkony kérés nélkül
is bemutatja a Tavon
a tökéletes aranymetszést

Pethes Mária
Aranymetszés
Halott szirmok záporában
teng semmi lényem: az álom,
e szeles délutánon Veled
illan. Téged ölel borzas állal,
tilos vörösben egy éji vándor…

...csak át az ingoványon!
Csak át a várfalak mögé,
hol a csendes szellem
zugában hajt a nyár.

Rada Gyula
Énjeim
Fárad a vénember, szava tétova, néha csikordul,
mondani kezd valamit, bár agya lomha, kihagy.
Foltos a párna, ha mély álmában a nyála kicsordul.
Senki se kérdezi már: Mondd, öregúr, te ki vagy?
Ricza István
Vénember
Mindenki itt nyüzsög, csak Ő nem.
Önáltató a narkózis,
a remény zöld lepedőben
zsibbad, még hat a dupla dózis,
mert a sebészszikék élesek,
a fokozhatatlant tűrni kell.
Hinném, ennél leg-ebb nem lehet,
s ez a kín sose tűnik el.
Már nem állnak ki a tilalomfából
ész-okok, görcsök, se rozsdás szegek,
a kellesz nekem önzése sem gátol.
Boldog vagyok, eremben vegyszerek,
az érzéki csalódás tudatot bővít.
Ami ráfolyik a valóra,
csak a kiterített idősík
szélén lecsorgó dali-s karóra.
Mint hülye szú, perceg bennem a múlás,
egy perc épp hatfokos körszöget
zár az ébredés számlapján. A gyógyulás
szerelem-függő, a szívszövet
varrata kissé még szúr belül,
de nyomtalanul fölszívódik majd.
A műtét sikerült -
túléltem a szívbajt.

Molnár Jolán
Szívműtét - saját felelősségre

2014. szeptember
Miért én térdelek
a te sírod előtt,
a gránitba miért
a te neved
karcolták be előbb?
Miért pusztult el korán
a japán akácfa,
mely – mondják –
a földrengést
rezzenetlen állja?

Fonnyadnak lombjaim,
sűrül az ősz bennem,
kiszáradt, kifáradt,
eltorzult lett testem,
bőrömbe ivódott
májfolt a fájdalom;
mosollyal kendőzöm,
leplezni akarom,

a bűntudat billogja
még sistereg rajtam,
örökké kivillan
pedig avar-sminkkel
takarni akartam.

Péter Erika
Bűntudat
Önfeledten olvasom
újra meg újra és újra
szemeid ragyogását,
mosolyod titkait,
tested rezdüléseit,
sóhajod rejtelmeit.
Megunhatatlanul.

Márkus László
Olvasókönyv
igaz szó üldözött
kígyók a fű között
kétélű nyelv sziszeg
a szív sötét sziget

háromszín megfakult
árnyban hallgat a múlt
hő ütött lég felett
felhőkön fénysebek

Éden kifosztva rég
templom kihűlt mesék
keresztes hitvilág
köpdös le Bibliát

kérdőíves csaló
tettéről hallgató
kópés góbés a kör
szavazott hatökör

a színjátékban ok
háromszín báb-dalok
kibuggyant kebleket
tetovált tánc celeb

hiszi újságot ír
egy pofátlan tapír
cégcímeres nevét
megáldja szennyes ég

máris mórés a kör
röhög a hatökör
ég csörrent láncokat
fent lent ország rohad

hajlongó szolgahát
bunkó bugrist imád
látót mímel a vak

a szakadék marad
Lelkes Miklós
Ország, 2018
Ez utolsó versem szerelemről,
amely neked szól, emlékezzél rá,
haldokolnak az ábrándok benne,
és a remények hullanak szét porrá.

A zord valóság nem romantikus,
s bár lehetnek rózsaszínű álmok,
elbűvölhet néha édes mosoly,
az ébredés nagyon rideg és álnok.

Lázongnak még szívemben dallamok,
még feltörnek a régi szép szavak,
még párnámon őrzöm az illatod,
s csókolni vágyom dús, selymes hajad.

De elszivárog lassan az időm,
súgnám neked, ne búslakodj, felejts,
Múzsámként adtál ihletet nekem,
így önmagadért néha könnyet ejts.

Szeicz János
A Múzsám voltál
Szemedben tűz ég,
tábortűz visszfénye
lángjai csillagszórókat
röptetnek az égre,
s a hevülés forró lángjából,
ágakból rakott  máglyából
táplálkozó fény-láng
lobog, surrog, lohad,
táplálja lelkedet,
testednek étket ad.
Láva tűz égig ér,
folyik a tűzfolyam
gyász marad utána,
kihűlt kohó-salak.
Kell majd egy évszázad
benövöd holtodat,
gyér-zöldből támad fel 
a Tűz-madarad.

Bodó Csiba Gizella
A Tűz-madár
Uram, többé ne adj színes alkonyt!
Nem kell Barbie - rózsaszínű felhő,
mikor oly sok ifjú ember hal most...
Takarja az eget inkább fekete kendő!

Uram, ne adj tuli-tarka eget!
Kibékülök én a hagyományos kékkel!
Ne sirass senkivel fájó könnyeket,
ne jusson senkinek véget nem érő éjjel!

Ne tudja meg barát, és ne tudja ellenség,
hogy akit szeretett, soha többé nem lesz!
Ne múljék el nyár, és ne múljon tél,
hogy sorsa mosolytalan létbe dermed.

Uram, ne adj többé színes alkonyt!
A temetők enélkül is szépek...
Ne akard, hogy idő előtt haljon
fiad! Adj kicsivel több földi létet!


Szegő Judit
Ne adj, Uram, rózsaszín alkonyt
Az alkony a fákhoz kötötte a csendet,
és a szelet elaltatta gondosan,
minden kis bokorból bíbor zászlót lenget.
A felhők csak mennek, mennek rongyosan,
kitárom karom, rám hull a fény,
nyugalom, szépség,
sugarak, színcsoda.
Demeter Zsolt
Kitárom karom
Ahol én lakom, ott feketék az árnyak.
Denevérek szállnak.
Amerre lépek, ott szúrós szaga van
a  boldogtalanságnak.
Ahová tartok, ott nincsenek ajtók,
de  a lépcső meredek.
Ahonnan jöttem, ott mezítláb koldulnak
kócos kisgyerekek.
Ahol én élek, ott minden be van osztva.
Hetente egy vekni.
Ahol születtem, ott megszokott az asszonyt
pofonnal nevelni.
Bármerre járok, a kezemen bilincs,
a nyakamon a hurok.
Éppen csak akkor fáj, amikor lélegzem,
amikor mozdulok.
A villamos késik. Elpirul a lámpa.
Fekszenek a padon.
Ahol én lakom, ott nincs pénz gyógyszerre,
az egészség egy vagyon.
Nem hiszek semmiben. (Keresztet) mindenki
csak magára vessen!
Szenvedjen, aki él, hogy legyen, amiről megemlékezhessen.
Ott lakom, ahol az emberek jó része
nagy terheket cipel.
Arra mennek, ahol könnyen leöblítik
kétszer két decivel.
Ismerik a pultost. Ingyen ital nincs,
de hitelre fog adni.
Én egyedül jöttem. Engem csak örökbe
kellene fogadni.


Iliés Renata
Ahol én lakom
Hirtelen mind megjelentetek.
Eljöttetek hát hívó szavamra
ti első barátok,
aztán a többi, aki még akadt,
majd sorban a szerelmek
és a szeretők buja sóhaja.

Pirkadat felé sokan lettünk,
ágyam már nem bírta a terhet,
így intettem
s egyenként búcsúztam,
könnyekkel adva hálát.

Reggelre így maradtatok
teleizzadt párnán
olvatag álom.

Utálom a gejl verseket,
így hát sosem írok,
kedvencem a magyar nóta,
nem pedig az ír rock!

Mikor csárdás kis galambom
eltaknyol a járdán,
félbehagyom a ganyézást,
várhat koca, ártány!

Rohanok a vasvellával,
cuppog saras csizmám,
ilyen legény a világnak
egy zugában sincs tán!

Pár testcsellel lerázom a
kukoricás górét,
nyári konyha ajtajából
kivágom a bólét!

Almárium üvegfalán
kövér bögöly lézeng,
kétkazettás magnómból a
csipkés kombiné zeng.

Bodri kutyám türelmetlen,
föl és alá futkos,
jövök, kincsem, nálam van már
a kisüstis butykos!

Szinte helyből ugrok által
az emésztőgödrön,
rákacsintok, és kackiás
bajuszomat pödröm.

Úriember vagyok ám én,
figyelmes és szorgos,
muszáj, mert már be van állva
a falusi orvos...

Nyakó Attila
Helyi-metál
Thamássy Nagy Géza
Olvatag álom
.................
Mund Húgó: Siratók.
Mund Húgó: Bivajok.