3
ÁRNY A VISKÓ FALÁN

Verébhez hasonló árnyat lát
a menyecske a viskó falán,
kopott tükrébe nem mer nézni,
- a halált látná csontbőr arcán.

Éhségudvaros szeme előtt
himbálják a pislogó lámpát,
ágya fölött denevér gubbaszt,
s a kilincsen girhes macskát lát.

Lóca reccsen, mozdul az asztal,
hull a tapasz, ha sír kisdede,
s nem használ a büdös füst,
mert nincs a bábabér még kifizetve...

Pókok, molypillék táncra kelnek.
Öreganyó köhög és morog, -
elátkozott viskók csöndjében
a mécs lángja bús sorsot lobog.


DARVAK A FALUM EGÉN

Darvak szállnak az őszi estben,
mécsvilágú falumnak egén,
csillagok alatt szállnak lassan,
s nézi őket egy-két bús legény.

A csillagok széthullt parazsak,
s mintha égne a darvak szárnya,
de hiába - nem hull bodros toll
a farkukból erre a tájra.

Egy nagy, sötét V betű száll csak
- mintha egy régi mese szállna,
mely ezer éve, hogy útra kelt,
s falum fölé most terült szárnyra...

V betűvel kezdik a mesét, -
voltak itt nóták, darutollak,
s most talán csak a holtak hallják,
hogy az égen darvak kurjongnak...

Szállnak lassan, halálos csöndben,
viszik a nép meghalt dalait,
s az útjukra fáradtan sírja
az őszi ég a csillagait.


ANYÁM A CSILLAGOT NÉZTE

Egy régi szép, nyári éjszakán
gyötrődve szólt a dajkaének
bölcsőm felett anyám ajakán.
S míg ringatott: csillagra nézett.

Én sírtam, a csillag ragyogott,
s nem szállt álom anyám szemére,
bölcsőm alá besütött a hold,
a rossz álmot űző szemétre.

Apám kint, egy sötét hodályban,
szalmavackán álmodott rólam,
s álmában tán lehullt fecskével
játszottam a pitvarajtóban.

Az éj csendje csengett és bongott,
sírt bennem a szomjam, éhségem,
anyám csak a csillagot nézte,
s egy csöpp tejnek látta azt a égen.

És a csillag megérezte tán,
hogy anyám hű szemén nincs álom
- a bölcsőmre pergette fényét,
melytől megszépül a sírásom.

Ha nincs álmom, én is nézem
most a csillagot, amelynek fénye
olyan, mintha a nyári éjben
anyám régi könnycseppje égne.


KÚTGÉM ÁRNYÁN

Lapu alá futott a gyík,
hol a tücsök nótája szól,
töviset visz a forgószél
- most kapta ki fejem alól.

Tövisből van most a párnám,
s fölöttem izzó nap lobog,
kútgém árnyán sír a tücsök,
- s olyan furcsák most a dolgok.

Olyan béna most a lelkem,
mint a tört szárnyú pacsirta,
mely az gének fellegéből
visszahullt a néma síkra.

Szemeimben tüzel a kín,
s versem egy vadszárnyú álom,
- sohsem fájt még úgy lelkemnek,
mint most fáj, a parasztságom.

Rongyos pórok mentek itt el,
a kútt mellett, smeg sem álltak,
lábuk nyomán porzott szele
a semmit se adó nyárnak.

Rámnéztek csak némán,
búsan, s engem ellepett a hangya
- holnap újra itt találnak
a kút árnyán - de már halva.


NYÁRISTEN KOSZORÚJA

Tüzel a Nyáristen arca,
- övé az utolsó kéve,
s minden verítékes tarló
áldozatot visz elébe.

Koszorúba van már fonva
kalász, virág, könnycsepp, sóhaj,
s a Nyáristen homlokára
fölteszik víg énekszóval.

Három szép lány viszi karján,
s a Nyáristen tüzet kacag:
három piros pillangó száll,
három kis gyík siet, szalad.

Három kis pacsirta szárnya
lángragyúlt a fellegekben,
de hoztak a szivárványból
egy darabot, hogy szép legyen.

A Nyáristen koszorúja,
- fényes gyöngyöt visz a kis gyík,
pillangók meg onnan szállnak,
hol a vérből virág nyílik...

Én is küldök egy darutól
egy fekete kalászfejet,
hogy ejtse a koszorúra
ha elszáll a tarlók felett.


VALLOMÁS

Övé a vérem, ha kevés is,
érte kering és lobban lángra,
övé a szemem vérfoltos tükre,
érte néz hajnalodó tájra.

Övé a könnyem fáradt cseppje
a papírra száradt tintában,
álmaimban úgy bukdácsolok,
mint gyermek a szederindában.

Övé az álmom: - kezem felnyúl
az égre s pacsirtát ereszt el,
hogy csillagok közt rakjon fészket,
s onnan szálljon le minden reggel.

Vigaszt hozva zengő dalában
a hajnalcsillagok közül,
melytől a paraszt fáradt lelke
fölvidul és a szíve örül.

Övé vagyok, az ő vérének
tövis által kiontott cseppje
és lángra lobbanok lába nyomán
a sorsát zengve.

Övé vagyok én kint a mezőn,
s övé leszek a ravatalon,
halálom egy elfutó árny lesz
sok szegény magyar paraszton.



AZ ÉN ASZTALOM

Bús kis asztal, régi kopottas,
Ha ráhajlok dalom zengeni,
Bánatom és könnyem terhétől
Elkezd lába rogyni, recsegni.

Bús kis asztal az én kis asztalom.
De ha virágot teszek rája,
S dalolni kezdek a hajnalról,
Olyan, mintha az Isten oltára.

S még mindig az enyém, az enyém.
A végrehajtó nem vitte el.
nem is viszi, - égjen el inkább,
S dalok szárnyán szálljon füstje el!
NAPSZÁMOS LÁNY VIRÁGOS KERTJE

Ide álmodtam szívem elé
legdúsabb virágos kertet,
ahová a lány a virágnak
a forró szelektől üzenget.

Kinn gyötri a robot és a nyár,
s ha sorsára s kertjére gondol,
bús szívéből kihull a nóta,
s kertjében a halál dorombol.

A rezeda zsoltárba kerül,
a halottas énekek mellé,
s ez a dal zeng a kicsi kertben:
"Árva szívem megreped belé!"

S az a rózsa, melyet odaad,
csókot és nótát hiába vár.
A béreslegény süvegéhez
odaszárasztja a forró nyár.

ELMONDOK MINDENT

Szememen pók, ajkamon tücsök,
a kezemben megfojtott patkány,
- így megyek majd az isten elé
az itélet virradatján.

Elmondok majd színe előtt
minden szenvedést, minden átkot.
A rút férgek tanúim lesznek,
hogy nem mondok hazugságot.

Szakítok a hodály árnyából
egy darabot és meglengetem
isten előtt, s kihull belőle
kővé száradt, bús kenyerem.

Elmondok mindent, ami fáj-
Felírom, hogy el ne felejtsem,
a kútágasra, a hodályfalra,
hogy nagyon sokat szenvedtem...

Isten ítél majd, s a szivéből
bűneimre bocsánat lobban,
s vagy kapus leszek a mennyekben,
vagy pallér majd a pokolban.
A PACSIRTA VÉRE

Mesgyefélen vérző pacsirta,
lépésnyire tőle a fészke,
agyonvágta szegényt a kasza,
s az arató órákig nézte.

Nem akarta, jaj, nem akarta!
- forró sóhajjal sírja a szél,
pacsirtavért hord most az élén
a kenyeret kereső acél.

Pacsirtavért dongnak a legyek,
híznak most, a potrohuk dagad,
- de a Nap látja, és rácsókol
egy lángoló tüzes sugarat,

melytől elég a madár vére,
s egyenlő lesz a föld porával,
virág nő rajta, mely aratót
vígasztal majd a mosolyával.

Vagy a vihar égig kavarja,
s egy zápornak lesz
pár szép cseppje
pacsirtavér, mely az égből
visszahull talán a kezemre.
KÉK RONGYOK FÜSTJÉBEN

Kék ronggyal és öreg asszonyok
őszhajával füstöltek engem
pólyáskoromban, hogy ne sírjak,
hogy jó legyek, s aludjak csendben.

A babona használt: jó lettem,
szelíd, vézna, álmodó gyerek.
Játszótársaim lehullt fecskék
s űzött, fáradt pillangók lettek.

Félve néztem küzdő apámat,
mert az arca oly bujdosó volt.
Sorsát nem zúgta, de engemet
sírva ölelt, és sírva csókolt.

Kabátján a foltnak nyája nőtt,
nyűtt kalapból haja kilátszott,
nekem azért hozott mellette
a mezőről kalászt, virágot.

És most: tudom már, hogy miért sírt,
miért volt az arca oly borús,
ami apám: én is az lettem,
rongyban járó, éhező koldús...

Kék ronggyal és öregasszonyok
őszhajával füstöltek engem,
és e bús füstben feláldozták
a nyomornak testem és lelkem.

MAGYAR SORS

Egy rossz szekér, két rossz gebe,
s a kerék de búsan fordul -
mentse Isten a pogányt is
ettől a bús magyar sorstul.

A rossz szekér csúfosan sír,
vasa, fája egymást marja.
Öreg, fáradt négy kereke
a jó utat nem akarja.

Úgy ténfereg, úgy nyikorog,
szinte szégyelli a határ.
Szertehull, ha soká tart még
az aszályos, bús magyar nyár...

Hej, ha ostorom nem volna,
lovam se bírna már menni,
ez az egy a biztatója -
mert hát muszáj menni s lenni.
..................
Mund Húgó: Csendélet tájban.